A Nemzet Művésze, Blaskó Péter táncművész-rendező lánya édesapjával és autista öccsével, Blaskó Bencével rendeznek . A közelgő autizmus-világnapja alkalmából Borbála adott interjút, melyben a művészetterápia fontosságáról édesapja szerepéről Bence fejlesztésében és az általa létrehozott alapítványról beszélt.
Hogyan született meg a kiállítás ötlete a fejetekben? Mit láthatnak az érdeklődők?
– Bencének nem ez az első kiállítása. Szerencsés ember, mert tanulóévei, a szakképzései alatt és már felnőttként is valamiképpen mindig felfigyeltek a tehetségére, illetve édesapám hírnevének, státuszának köszönhetően többször is lehetősége nyílt a nyilvános megmutatkozásra. A mostani kiállítás ötlete abból az apropóból született meg, hogy a Bethlen Téri Színházban futó előadásaim, úgymint a Hesszelők vagy a GRANE-Képzelgések Peer Gynt nyomán -amelyben Bence is szerepel- valamilyen kapcsolódást mutassanak. Ez a kapcsolódás a családi vonatkozáson túl az előadásokhoz készített plakátok megszületése. Évek óta Bence grafikáiból kiindulva, felhasználva alakul ki az előadás szóróanyaga és plakátja. Hol egy már meglévő alkotást társítva az előadás mondanivalójához, hol megbízásra, de minden esetben Bence műveinek beemelésével készül az előadás hirdetése. Ezeknek a plakátoknak egyes darabjai is a kiállítás részét képezik.
Testvérként mikor lett számodra fontos, hogy a közös alkotással segítsd Bence fejlődését?
– Azt hiszem ezt folyamatában kell kezelni. Ahogy Bence alkotói képességei és képzőművészeti megvalósítási technikái érzékelhetően egyéni hangot kaptak, a mellette álló művésztanárok szakszerű és szeretetteljes irányításának köszönhetően, mindez az ösztönösség és a tudatosság határán billegve, de egyensúlyba került. Talán akkor ismertem fel, hogy mennyire különösen kifejezőek is a képei. Ez azért nagyon hasznos együttműködés, mert Bence számára ez egyrészt feladatot jelent, másrészt erőt ad és jóleső érzés, ha megvalósítva és nagyban láthatja az alkotását. Bencén látom, tapasztalom, mennyire boldoggá teszi az emberek, a nézők, a környezetének elismerése. Ebben semmiféle különbség nincsen ilyen és olyan ember között, természetszerű.
Édesapád, Blaskó Péter korábban azt nyilatkozta, hogy igen korán rájöttek arra az édesanyáddal, hogy a művészet-terápia sokat segített Bencének. Mennyire vesz ő részt aktívan a képzőművészeti alkotófolyamatokban illetve a kiállítások szervezésében?
– A képzőművészetben nyilvánult meg a leghatározottabban Bence affinitása és veleszületett rátermettsége erre a művészeti ágra. Sőt, már elég hamar érezni lehetett, hogy ez valamiképpen jobban, elmélyültebben foglalkoztatja, és önmagától is tevékenykedik benne. Némiképp azt is érzem, hogy ő szerencsésen örökölhetett valamit nagyapám festőművész génjeiből, én érzek és tapasztalok áthallásokat közöttük. Még ha nagyapám már sajnos nem is él, de régi festményeit nézegetve merem sejteni, hogy lehet valamiféle öröklődés. Nagy fájdalmam, hogy nem ismerhették egymást, biztosan remek párost alkottak volna! Az autistáknál-bár mindegyik külön egyéniség, ahány, annyiféle eset-,elég bonyolult megtalálni az önmagától, egy belső vágyból keletkező elfoglaltságot. Bencénél talán ez az egyetlen olyan aktivitás, ami nem nógatásra, hanem egy belső vezérelv szerint működik. A művészet fejlesztő és gyógyító erején keresztül, nem csak a kézügyessége, vizuális látásmódja, de gondolkodásmódja, kombinatív készsége is nagy mértékben fejlődött. A képzőművészeti alkotófolyamatokban a maga módján partner, de én mindig is azt szerettem Bencében, ami az egyik Peer Gynt-i monológban- persze átvitt értelmű jelentéssel olvasva-, elhangzik. „Ártatlan az állat. Mily hűségesen követi a Teremtő rendelését, megtartja jellegét, a viselkedését. Küzdhet, játszhat: maga, más sohasem, maga, s első percétől csak ilyen, s magának elég ő, így; egyedül.” Természetesen ezzel az idézettel az öcsém önzetlenségét, a naiv létezését, a tisztaságát és az ártatlanságát akarom kiemelni. És hogy sokszor érezheti magát egyedül, mert a kommunikációs csatornái korlátozottak és a képein keresztül talán sokkal jobban megérteti magát a világgal, mint ami a verbális eszközeinek felhasználását illeti. Egyébként, hogy az én szakterületem mellett is kiálljak és szót emeljek, a mozgás és a sport is rengeteget fejlesztett és változtatott Bence állapotán. Sokat sportolt, úszott, teniszezett, lovagolt. Ez is nagyban hozzájárult, hogy ma egy értékes, jó kiállású, remek fiatalember.
Külön alapítványt hoztál létre a testvérednek. Mivel foglalkozik pontosan?
– Attitűd Alapítvány az alapítványom neve, amely kétirányú tevékenységi célt szolgál. Igaz, hogy legfőképpen Bence miatt jött létre, az ő állapotának mindenkori fejlesztése szempontjából. Ma már 4 éves az alapítvány és 6 patronáltja van. Alapjaiban azonban az alapítvány kétirányú célt szolgál. Az egyik a művészeti előadások, programok előállítása, kivitelezése, bevonva a folyamatba a hátrányos helyzetben lévő fiatal művészhallgatókat, a másik pedig az autizmussal élők alkotásainak szélesebb körbe való kiterjesztése, a művek nyilvánosságra hozatala a motivációja. Ezeket a műveket szándékom szerint olyan termékeken jelenítenénk meg, ami piacképes és ezáltal nyagyobb nyilvánosságot nyer a megismerésük. Plusz ezen keresztül érzékeltethetem, hogy milyen speciális tagjai ezek a stigmatizált, kategorizált és olykor kirekesztett fiatalok a társadalmunknak. Készültek egyedi gyártású, kézzel megrajzolt tolltartók, poháralátétek, füzetek.
A színházban jelenleg nagy sikerrel fut a GRANE című előadásotok, ami Peer Gynt alapján készült. Milyen volt számodra a közös munka az édesapáddal és testvéreddel?
– Az öcsémmel fantasztikus, rengeteget fejlődött, ért ezalatt az időszak alatt is. Új, szokatlan feladatok voltak ezek a számára, mely másféle minőségű megmérettetést igényeltek tőle is. Felnőtt a feladathoz, felelős a munkája iránt és végtelenül precíz. Édesapámmal is érdekes és volt legelőször dolgozni, különös ambivalenciával indult a próbafolyamat, amely számára olykor másféle helyzeteket és szokatlanabb megoldásokat is kívánt. Ilyenkor elkerülhetetlenek az összezördülések, főleg, amikor Édesapám elfáradt, kissé nyűgössé is vált. Mindezek kialakulásának pillanatában az ember hirtelen nem tudja eldönteni, hogy ő most a színészt instruálja inkább, vagy az Édesapjára legyen tekintettel. Én lehetséges, szigorúbb vagyok a kelleténél, de a születendő előadás érdekében valahogyan rávezettem Édesapámat, hogy én inkább egy színész rendező felállásban és ilyen kapcsolatban szeretnék kölcsönösen dolgozni, erre vágyom, és így képzelném el a munkafolyamatot. Aztán természetesen belátta és összeszedte magát, hogy minden azért történik, hogy együttes erővel sikerüljön egy különlegesen megszólaló és átérezhető előadást létrehozni. Most pedig már végtelenül boldog, hogy a fiával játszhat egy színpadon és azt remélem büszke, hogy ez a lánya rendezésében jöhetett létre.
