Interjú az Imposztor Színházi Társulat vezetőjével
A Bethlen Téri Színház a 2023-24-es évadot már két rezidens társulattal kezdte. A közismert és stabil brand, a Közép-Európa Táncszínház mellett állandó társulatává fogadta a fiatal rendező, S. Papp Máté gárdáját, az Imposztor Színházi Társulatot. A filmes berkekből érkező társulatvezető számára szokatlan terep, nagy kihívás volt a színház világa. Annál is inkább, mivel korábban néhány közösségi házban tartott előadáson kívül csupán szülei nyaralója szolgált számukra helyszínül. A Bethlen Téri Színház egyik nyílt és aktívan gyakorolt vállalása a fiatal tehetségek felkarolása. A színház ügyvezető igazgatója, Váczi László előzőleg bizakodóan beszélt a fiatal társulat felkarolásáról, úgy tűnik, teljes joggal: az Imposztor Színházi Társulat immár második bemutatójára készül a Bethlen téren. A Betiltott etűdök archívumát március 27-én láthatja először a közönség, közben folyamatos teltházzal játsszák Sohasevolt semmise című, Shakespeare-parafrázisokból álló komédiájukat.
Mikor lett egyértelmű számodra, hogy a színházzal akarsz foglalkozni?
Filmrendezőként diplomáztam, és most is a filmezést tartom a fő profilomnak. Már a gimiben is írtam, és rendeztem iskolai színdarabokat, persze nem tűnt akkor ez komolynak. Aztán a főiskola első évében bekerültem a Katona József Színház Behívó Programjába, még mindig teljesen hobbi szinten, és ott kezdtünk el különféle jeleneteket írni, előadni, rendezni, és amikor páran ebből kiöregedtünk, éreztük, hogy hiányzik az életünkből.
Végül is halálugrásként indult, megnéztük, hogy tudunk -e a saját lábunkon állni, a magam nevében beszélve: van-e nekem keresnivalóm a színházban? Most már a teltházak és a visszajelzések arra engednek következtetni, hogy van keresnivalónk. Ezzel együtt, nem tartjuk magunkat színházi szakembereknek, a nevünkben az ‘imposztor’ szó is erre utal.
Utóbbi egyébként egy fricska is, hiszen mindkét előadásunk klasszikus művek parafrázisaira épül. A kedvenc kortárs drámám pedig Spiró György Az imposztor című műve. Spiró szintén ezzel az eszközt használja, egy Moliére-darab kapcsán beszél aktuális dolgokról.
Ahogy te is, a Betiltott etűdök archívumában.
Már a Sohasevolt semmise című darabunkban is használtuk ezt az eszközt, csak amíg az Shakespeare-művek átirataiból állt, addig a Betiltott etűdök archívuma különböző írók különböző műveit karikírozza ki.
A második darabotokban a cenzúrát állítottátok középpontba, ami konkrét párhuzamba állítható a jelenlegi cancel culture jelenséggel. Van erről személyes élményed?
Amikor a második előadást terveztem, sorra vettem, hogy miről szabad, kell és illik most nekem színdarabot írnom, és akkor hamar feltűnt az, hogy miről nem?! És természetesen arról akartam, amiről nem lehet.
Piszkált engem, hogy amiről nem szabadna beszélnem, pont arról lenne kutya kötelességem! Aztán ahogy elkezdtem Csehov, Brecht és Goethe stílusában írni olyan jeleneteket, amiket az ő korukban az aktuális hatalom betiltott volna, nyilvánvalóvá vált, hogy a felülről jövő befolyásolás, a tiltás, a szűrés mindig is jelen volt a világban. Ekkor értettem meg, hogy nem tudok úgy beszélni kétszáz évvel ezelőtti szerzőkről, hogy az ne legyen áthallásos.
Nincs politika az előadásunkban, mégis, meg fog születni egy ilyen általános kép a nézőben, hogy az, amit most cancel culture-nak hívunk, azt nemrég még diktatórikus cenzúrának neveztük.
Hogyan irányítod a társulatot, viszonylag kis rutinnal, de már a második bemutatótokra készülve?
A társulatunk tagjainak nem ez az elsőszámú foglalkozása, mindenkinek máskor vannak az órái, ezért nehéz az egyeztetés, aki pedig bekerül színészképzésekre, előfordulhat, hogy nem szívesen engedik ki. Emiatt van egy viszonylag állandó cserélődés a társulatban. A másik nehézség, hogy barát szerepből rendező-irányító szerepbe lépek és vissza. Barátok voltunk először, utána lettünk társulat, folyamatosan tanuljuk, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni. Például F. Tóth Gergely alapító tag, testi-lelki jó barátom, akivel, amikor rendezem őt, folyamatosan összeszólalkozunk. Szoktuk mondani, hogy a mi barátságunk minden próbán rámegy erre és minden próba végén automatikusan visszaépül. Erre csak a nagyon mély barátságok képesek. Fontos hozzátenni, hogy én vagyok ugyan a társulatvezető, de a mi próbafolyamataink inkább workshop-szerűek. Attól, hogy az én vízióimat próbálom megjeleníteni a színpadon, mindenki tehet és tesz is javaslatot. Tudom a határaimat, ha valamihez más jobban ért, átadom a stafétát. Nagy dilemmák esetén viszont én döntök. Ritkán adódik ilyen helyzet, és minden felelősséget vállalok is, hisz köztudott, hogy a siker közös, de ha valami félremegy, az a rendező hibája.
A rezidens társulattá válás hogyan változtatta meg a társulat életét?
Lényegesen könnyebbé tette, hisz amíg ez nem történt meg, úgy tűnt, hogy ez egy hobbi, amivel elsősorban magunkat szórakoztatjuk. Persze a nézőket is, de mégis, egy drága és fárasztó iskolán kívüli tevékenységnek tűnt csupán. Amikor rezidens társulat lettünk, az egy visszajelzés volt számunkra, hogy a korábban a szüleim nyaralójában tartott próbáknak talán több értelme is van. Ha nem találjuk meg a Bethlen Téri Színházat, valószínűleg nem jutottunk volna néhány előadásnál tovább. A színház belénk vetett bizalma jelent valamit, aminek viszont meg kell felelnünk, vagyis nem vehetünk semmit félvállról. Másrészt, ez gyakorlatilag is bekeretezi a munkát: határidők vannak, szabályok, az előadás létrejöttének a feltételeit be kell tartanunk. Nagyon izgalmas, mert minden újabb elvárásnál érzem, hogy egyre inkább a szakmámmá válik a színházcsinálás, és minél inkább kell megfelelni, annál inkább bebetonozódom a színház világába.
Folyamatosan teltház előtt játszotok. Hogyan éritek el a nézőiteket?
Azt találtuk ki az elején, hogy a közösségi médiában fogjuk reklámozni az előadásunkat, erre a célra forgatott videókkal. Ez szokatlan, hiszen trailereket szoktak ugyan vágni a darabokhoz, de külön nem szoktak forgatni hozzá. Gondoltam, ha már filmezek és van is egy filmes csapatom, akkor fuzionáljunk! Úgy néz ki, hogy ez működik, mer elég nagyot szoktak menni a videóink. A visszajelzések alapján úgy tűnik, hogy az első előadásunk egy elég nagy korcsoportot lefed. A tinédzserektől a nyugdíjasokig mindenféle korosztály szokott jönni, és van olyan, aki már háromszor látta a Sohasevolt semmise című darabunkat.
Mit gondolsz, miért jön el valaki háromszor?
Szerintem azért, mert ez az előadás előre elhatározott szándékkal, pusztán csak meg akarja nevettetni a nézőt. Van egy mély üzenete, természetesen, amit át akar adni az elnyomott kisemberekről, a színházi működésről és a klasszikus művek mindenkoriságáról, de ezt könnyen fogyasztható, vicces módon teszi. És ez felszabadító! Ezt az előadást többször meg lehet nézni, mindig van benne újdonság, gazdag a szöveg. Afféle röhögéssziget a mindennapokban. Én azt szeretném, ha a néző a színdarab végén úgy gondolkozzon és hatódjon meg, hogy előtte hatvan percig nevetett!
Miért fontos neked, hogy az emberek jól érezzék magukat, akár itt a Bethlen nézőterén ülve?
Mindig ez érdekelt engem. Gyerekkoromban is vicces képregényeket rajzoltam a suliban, mert én így tudok utat találni az emberekhez. Igazság szerint nekem az is hasznos, ha sírnak, de jobb vagyok abban, hogy elérjem, hogy nevessenek!
