Váradi András – vagy ahogy a szakmában ismerik: Szőke – a Bethlen Téri Színház műszaki vezetője. Tizenöt évig világított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, generációk színésszé válását kísérte végig fénnyel. Dolgozott Alföldi Róberttel és Törőcsik Marival, látta az SZFE-n „felnőni” Borbély Alexandrát és Szabó-Kimmel Tamást. „Láthatatlan színházcsinálók” című sorozatunk első részében a technikai műhelytitkok helyett az alkotói szerepéről kérdeztük.
– Egyszer egy színházi rendező azt mondta nekem, hogy a színpadon a színész után a második legfontosabb szereplő a fény. Mennyire érzed a magadénak a darabot?
– Mindenképp alkotónak tartom magam, szimbiózisban élve a darabbal. Mivel fénytervező is vagyok, így elengedhetetlen része a munkámnak, hogy átérezzem, mit akar a rendező kifejezni, elmondani, és ezt fénnyel támogatni.
– Mesélnél erről a belső folyamatról? Te is agyalsz a megoldásokon, mint a rendező, meg a színész?
– Folyamatosan! Vannak rendezők, akikkel bensőséges kapcsolatunk van, folyamatosan beszélgetünk, vitatkozunk, álláspontokat ütköztetünk a legjobb megvalósításról. Másoktól szabad kezet kapva a saját gondolataim mentén alkothatok. Azt szoktam mondani, a fénytechnikus kicsit gondolatolvasó is, próbál a rendező szemével látni, a fejével gondolkodni.
– Meg tudod nézni a darabokat, úgy, hogy lásd is? Van nézői pillanatod?
– Persze, hogy van – nálam akkor jön el, amikor egy előadás pultozása közben elvétem a fényváltást, mert nézem és beszippant. A kedvenc műfajom a gyerekelőadás. Nagy szerelem, igazán őszintén reflektálnak mindenre.
– A színház mellett zenés eseményeket, koncerteket és partikat is világítottál. Szeretted?
– Szerettem, de az egy teljesen más világ. Más munkarend, más gondolkodásmód, másfajta pult-tudás. Nagyon nagy felelősség, ritkán lehet előre dolgozni, az adott pillanatban kell alkotni.
– A fényen kívül mi mindenért felel még egy műszakos?
– A nagy kőszínházakban minden technikus a saját területén dolgozik, nincs átjárás. Nálunk mindent egy vagy két technikus csinál – fény, hang, videó, díszlet, karbantartás… ezért azt is mondhatom, hogy nagyjából mindenért, ami technikai értelemben a színházban történik.
– A műszak egy szerelőműhelyre hasonlít, a színpadon pedig alkotófolyamat zajlik, ami egy művészi aktus. Hol és hogyan találkozik a kettő?
– Nagyon sok darabnál a fénytechnikus oldja meg az egyedi világítási igényeket, illetve a technika egyszerűbb karbantartásait mi magunk oldjuk meg. Összetett, de végső soron pont ez a lényeg: a néző a megfelelő fényben látja az előadást, de azt már csak én tudom, hogy hogyan jutottunk el odáig.
– A színházi műszak élete nagy elköteleződéssel jár a teátrum felé. Hogyan lehet ezt összeegyeztetni a családi élettel?
– A színház nem egy hagyományos munkahely, nagyon sok megalkuvással jár a család, a kapcsolat részéről.
– Elsődleges bázisod a sok egyéb munkád mellett a Bethlen. Miért szereted ezt a színházat annyira?
– Nekem a Bethlen nem munkahely, én oda hazamegyek. A miliő és a kollégák olyanok nekem, mint egy kis család. Technikailag igyekeztem olyan szintre hozni a színházat, ami megfelel a mai kor követelményeinek, de egyben ötvözi a klasszikus színházi értékeket is. Szerencsés vagyok, mert jó alapokat kaptam ehhez. Jelenleg a hasonló – stúdió – színházi terekhez mérve kiemelkedő technikai felszereltséggel bírunk – de persze ez egy olyan szakma, ahol mindig van mit fejleszteni, hiszen a technikai fejlődés elképesztő ütemet diktál.
– Van a pályádnak meghatározó darabja?
– Sok ilyet mondhatnék, hiszen az elmúlt több mint 25 évben szerencsém volt nagyon sok kiemelkedő művésszel dolgozni, de talán a legkiemelkedőbb az a pillanat volt, ami a színházhoz láncolt örökre. Alföldi Róbert rendezte a Késői Találkozást, Törőcsik Mari és Garas Dezső szereplésével. Csodálatos volt velük dolgozni!
