Kamaszkora óta rajong a színdarabokért, néhány éve pedig színházban is dolgozik, mégsem vágyott soha a színpadra. Minden nagyobb Bethlen téri programot ő szervez, ennek ellenére sokáig nem tartotta magát színházszakmai szakembernek. Megkerülhetetlen és mégis láthatatlan Razsovich Zsófia programmenedzser, akinek a legnagyobb öröme abból fakad, ha egy társulat elégedetten távozik.
A színestévé hazai hőskorában születtél. Tévéztél, vagy színházba jártál gyerekként?
Édesanyám rajzfilmes volt, tehát az összes nagy magyar rajzfilmet láttam készülni az asztalunkon, a Vuktól a a Szaffin keresztül a Macskafogóig. A filmeket is imádtam, ahogy most is, kamaszként pedig folyamatosan színházba jártam. A Madáchtól a Vígszínházig, a színházak összes musicaljét megnéztem legalább tízszer. Olyannyira szerencsés időszakban történt mindez, hogy még láthattam Gobbi Hildát színpadon, a Csirkefejben.
Ilyen érdeklődési körrel hogyan kerültél az agrár egyetemre?
Nem tudtam, hogy mi legyek, és nem is voltam túl lelkes tinédzser, ami a továbbtanulásomat illeti. Az agráron aztán HR és menedzsment specializációt választottam, ott nagyon erős menedzsment képzés zajlott. A másoddiplomámat már a MoME-n szereztem, művészmenedzser szakon, a végzős évben pedig elkezdtem dolgozni a Millenárison, a közönségszervezésben. Ezt követte a projektvezetés, majd a Bethlen Téri Színházban a programmenedzsment – nem színházszakmai oldalról jövök tehát, a színház iránti rajongásom ellenére. Amikor a Bethlenbe jöttem, az volt a megállapodásunk alapja, hogy én a rendezvényszervezést viszem, és Szögi Csaba (művészeti igazgató) adja mellé a szakmai tudást. Talán ezért, sokáig nem is tartottam magam színházi szakembernek. Amikor módomban áll beülni, akkor is száz százalékig nézőként ülök a nézőtéren, és le vagyok nyűgözve, ha behúz az előadás.
Vannak kedvenc előadásaid a színházban?
Az összes gyerekelőadást imádom! Ezen túlmenően mindenevő vagyok, a Találkozások előadásokat pedig kifejezetten szerettem. Ezek közül is a Mary és Max a kedvencem, aminek hamarosan a búcsúelőadása lesz nálunk. Azért a kedvencem, mert számomra annyira egyedi eszköztárral dolgozott a rendező Valcz Péter, hogy hihetetlenül újszerű és kedves darab született.
Említetted Szögi Csaba művészeti igazgatót. Hogyan működtök együtt egy program megszervezése során?
A kiindulási pont mindig az, hogy a művészeti igazgató mit álmodik meg a programra. A következő lépés, hogy egyeztetünk a rendelkezésre álló pénzügyi forrásokról, Medvegy Andi kolléganőmmel (a színház pályázati menedzsere, előző interjúalanyunk), aztán a kettőt ötvözzük és itt kezdődik az én munkám. Ekkorra látom át, hogy mi a cél, és a rengeteg produkció között elkezdek ügyeskedni, hogy mindenki megkapja amire szüksége van és a program is összeálljon, vagyis, hogy a színház is teljesítse a nézők felé vállalt kötelezettségeit.
Mi ösztönöz akkor, amikor szembetalálkozol az első nehézségekkel?
A határidő. Ráadásul én a pörgésben sokkal hatékonyabb vagyok, mint amikor kevés a dolog. Gyakran kapok támogató visszajelzéseket is és ehhez kapcsolódóan jóleső a tudat, hogy segítettünk létrehozni az alkotók elképzeléseit. Ha mindent jól csinálunk, az alkotók tudnak alkotni, a színházba pedig fizető nézők jönnek.
És mi tesz téged elégedetté?
Hozzám a produkciós oldal reakciói érkeznek vissza, ezért az ő örömüknek örülök. Amikor elkészül az előadás és rájövök, hogy micsoda fantasztikus kis hely ez a színház, milyen miliője van, és ezt még tetézi egy, a színházat és az erőfeszítéseinket méltató visszajelzés a produkciótól, akkor elégedett vagyok! Ehhez az eredményhez kell a csapat segítőkészsége, és annak ellenére, hogy az együttműködés elején jobbára bonyolultnak tűnik a helyzet, általában mindent megoldunk.
A művészi közegben rengeteg az érzelem, ezek nem állnak meg a színpad szélénél. Hogyan kezeled ezt?
Hídként működök itt, és így volt ez az előző munkáim során is. Megértem az alkotók működését, átérzem a lelkiállapotukat, közben becsülöm, hogy a színház működik, amihez elengedhetetlenek a szabályok, a korlátok. A kettő között szoktam mediálni, a feleket egy platformra hozni. Mindkét oldal közel áll hozzám, talán ezért is kapok ilyen feladatokat. Ugyanakkor fontos megérteni, hogy amit a színház kér, azt mindig a produkciók érdekében kéri.
Lehet erre trenírozni a társulatokat?
Részben. Idehaza a kis társulatoknak általában nincsen pénze arra, hogy például bemutató előtt kibéreljenek egy helyet, próbáljanak, időben leadják az igényeiket, a kommunikációhoz szükséges anyagokat, és ezáltal kész előadással érkezzenek. Ez a folyamat a társulatok forráshiánya miatt áttevődik a színházba, így befogadó intézményre ró extra terhet. Rendszerszintű a probléma tehát, nem a társulatok tehetnek erről. De jönnek hozzánk jobb helyzetben lévő, vagy komplexen gondolkodó társulatok is, velük könnyebb dolgunk van.
Másak ilyen tekintetben a külföldi csapatok?
Hozzáállásbeli különbség nem jellemző, a művészi működés elég hasonló Dél-Koreában vagy Máltán is, mint itthon. A különbség abban áll, hogy kész produkció jön -e hozzánk, vagy egy olyan társulat, ami még az alkotói folyamat elején jár. Ha pedig föl akarjuk karolni a fiatal tehetségeket, muszáj fölvállalnunk ezt a nehézséget.
Ilyen szempontból edukációs szerepe is van a befogadó színházaknak.
Az Ambíció Tehetségprogramunk egyik célja ez. Biztató, hogy a problémás kezdetek ellenére a legtöbb társulat elsajátítja a színház, és így tágabb értelemben véve a szféra működését, és legtöbbször ki is fejezik ebbéli hálájukat.
Kaptár Polgári Társulás: Otthol
Az általad menedzselt három nagy projekt közül időrendben a határontúli magyar társulatokat bemutató Vendégváró Fesztivál van hozzánk legközelebb (február 25-27). Mennyire lett egységes piac a hazai és a határontúli színházak világa az elmúlt évtizedekben?
Ez egy igazán szakmai kérdés, de tapasztalatból el tudom mondani, hogy minden színész sok helyen játszik, anyaországiakat kell kikérni Erdélyből, vagy szlovákiai magyar színészeket Debrecenből, hogy egy-egy projekt összejöjjön nálunk, a Bethlenben. Persze vannak mentalitás- vagy szokásbeli különbségek. Erre vicces példa egy korábbi Vendégváró Fesztiválon történt eset, amikor a sokadik számla javítási kérésemre rám nézett a társulat vezetője, és azt mondta: Zsófia, hát mi a Balkánról jövünk! Ilyet ne kérjen tőlem! És ezzel le volt zárva a kérdés. Szeretem ezt a fajta változatosságot a Vendégváróban, ahogy azt is, hogy bemutatásra érdemes produkciókat hozhatunk ide nagy töménységben. Igazi színfolt ez a budapesti közönség számára, olyan társulatokkal, amik egészen más eszköztárral, egyéni, az itthonitól eltérő stílusban játszanak. Jellegzetesek.
Már-már természetes ennyi év után, hogy van Vendégváró Fesztivál, de mennyire egyértelmű a létrejötte évről évre?
Pályázati forrásból hozzuk létre, úgyhogy nem egyértelmű, sőt! Mivel fennállása óta kapunk rá kisebb-nagyobb összeget, reménykedünk, hogy a jövőben sem lesz másképp. Pillanatnyilag egy évvel járunk előre, a következő pályázati időszakban eldől, hogy 2025-ben is meg tudjuk -e szervezni.
Az idén lesz a biennálé jellegű Monotánc Fesztivál is.
Két pályázatot nyújtottunk be, amiből az egyik nem nyert, ezért viszonylag kevés pénzből kell az idén kigazdálkodni az egyre nemzetközibbé váló Monotánc Fesztivált. Nem titok, egy ilyen helyzet mindenkit érint, a színházat, annak stábját és a meghívott művészeket is. Szerencse, hogy a szakmaiság, a fesztivál nívója mindig sokat nyom a latban és az is, hogy a hozzánk érkezők tudják, mi mindent megteszünk, hogy a legjobban sikerüljön a program.
Ebből nem lehet kenyeret venni.
Igen, ez így van. Épp ezért még fontosabbak az előbb említett körülmények: a színház adottságai, a team és a programjainkat fémjelző szakmaiság. Az a tapasztalatom, hogy mindenki próbálja megoldani, hogy eljöjjön és akár saját pályázatokból származó bevételekkel kipótolni a költségeket. Sose zárunk rossz szájízzel egyeztetést, legrosszabb esetben fönntartjuk, hogy egy más alkalommal látjuk vendégül az adott produkciót. A Monotánc a legnagyobb horderejű fesztiválunk. Egyrészt a biennálé jellege miatt nagyobb a merítés, másrészt egy monotánc előadás nem tud egy egész estét kitölteni, ezért naponta két-három előadásunk van. Ez nagyságrendileg több szervezési munkát, technikai feladatot jelent, sokkal több feszültséggel és nyomással jár az egész csapat számára.
Van szabály arra nézvést, hogy az igencsak nemzetközire sikerült fesztiválokon mekkora lehet a magyar, illetve a külföldi meghívottak aránya?
A művészeti igazgatónk monitorozza a társulatok munkáját, és neki van a fejében a koncepció, amikről aztán az elnyerhető pályázatok döntenek.
Létezik olyan, hogy egy produkció szakmailag is és anyagilag is megfelel, de a szervezése kivitelezhetetlen?
Nem. A szervezés mindig megszervezi, ellenben olyan történhet, hogy egy produkciót technikailag nem tudunk kiszolgálni, mert a stúdiószínházi keretek unikálisak, de egy nagy színházi előadást már nem tudunk színpadra állítani.
A Sissi Őszi Tánchét (SŐT7) neve egybeforrt a Bethlennel és a kerülettel. Eleinte a hazai kortárstánc szereplői, majd a vidéki társulatok szerepeltek inkább a programban. Tavaly pedig már egy ízig-vérig nemzetközi fesztivált láthattunk.
A névadáson túl azért forrhatott egybe a neve, mert a SŐT7 eredetileg táncba hívta a kerületet, hiszen volt egy nap, amit erzsébetvárosi produkcióknak szenteltünk, és a kerület támogatta magát a rendezvényt. Egy évente megrendezett programnak az igényeken túl a piaci és a pályázati környezetre is reagálnia kell, többek közt azért, mert azokkal a társulatokkal lehet programot szervezni, akiknek van kész előadásuk, ez pedig jobbára pénzkérdés. A következő évadban, ’24 őszén ismét a hazai vidéki produkciók kerülnek fókuszba.
A technika szülte szenzáció azonban holnapra szertefoszlik. Az értékek zűrzavarában a biztos támpontok egyike már évezredek óta az Egyszál Ember maga.’ Ezt Énekes István, a Monotánc Fesztivál egyik ötletgazdája mondta, a műfajt méltatva. A háttérmunkára hogyan hat a gyorsan fejlődő technika?
Könnyebb lett az interakció mindenkivel, és azt hiszem, ez a legfontosabb. A pandémia időszaka tette elfogadottabbá a távmunkát, a home office-t. Az az időszak beérlelte a technikai újításokat, természetessé váltak az online értekezletek, amik sokkal hatékonyabbak, ahogy a telefonálásnál is többre tartok egy lényegre törő e-mailt.
Sosem volt problémád azzal, hogy háttérember vagy?
Sőt! Én azt szeretem, hogy ha segíteni tudok. Ennek ellenére nagyon szeretek találkozni a produkciókkal, és a nézőkkel, de meg akarom adni az időt a gyerekeim, a családom számára is.
Hiszen két kamaszodó gyerek anyukájaként szervezed a fesztiválokat.
Igen, ami önmagában is épp elég nagy kihívás és zsonglőrködés, nem csak a munka-család egyensúlyt tekintve, hanem magát a családi életet is. Alapvetően szerencsésnek érzem, hogy home office-ban dolgozhatok, mert azt én előnynek találom, hogy vacsora után még leülhetek egy kicsit dolgozni, cserébe másnap reggel el tudom intézni a család ügyeit. A szervezés kulcskérdés otthon is, sokban hasonlít a sokszereplős családi élet megszervezése egy program menedzseléséhez.
